A Source motor jobb bőrben van, mint valaha, ezt már első ránézésre is meg lehet állapítani. A Valve játékmotorja az elmúlt esztendőkben nem sokat veszített piaci korszerűségéből, remek effektusok, és döbbenetesen részlethű modellek kerültek bele az amúgy lassan már óvodáskorúnak tekinthető technológiába. A váz tehát ismerős, a design azonban teljesen újszerű: lenyűgöző, rajzfilmszerű karakterek és pályák köszönnek reánk a korszerű technológiai köntösnek köszönhetően, valószínűleg ez a program lesz az, amely hosszú esztendők múlva is megállja majd a helyét az aktuális nagyágyúk között.


Ha valami képes überelni a nagyszerű külsőt, akkor azok a hangok: a fejlesztőcsapat remek színészeket talált a feladatra, így mind a kilenc karakter más és más hangon, akcentussal, sőt stílusban beszél hozzánk, gyakorlatilag a játék alatt folyamatosan: ha elkezdődik a meccs, ha végrehajtunk egy pompás manővert, vagy, ha csak megnyomjuk az erre a célra kifejlesztett örömujjongás gombot, más és más reakciók kerülnek előtérbe. Az ember pedig még hosszú-hosszú napok után is találhat mulattató újdonságot – mert a humor előtérbe helyezése nem csak a grafika megtervezésében, de az egész atmoszféra megteremtésében kulcsfontosságú szerepet játszott.

Aki esetleg átaludta volna az elmúlt pár évet, annak dióhéjban: a Team Fortress második része egy rajzfilmszerű külsővel megáldott, csapat alapú lövöldözős játék. Mivel a stílust maguk a fejlesztők találta ki (1996-ban, amikor is Quake 1 motorra felhúzták, első, Team Fortress nevű többjátékos modjukat), igen is jogos volt az elvárás, hogy ne csak grafikai megjelenítésében emelkedjen felül az azóta igen csak elburjánzott konkurencián. Jelentem, sikerült, és ez már rögtön az első indításnál mindenkinek feltűnhet. A cuccban három, különböző beállítottságú karakterosztályon belül választhatunk három újabb kaszt közül, tehát végeredményében kilenc, egymástól teljesen eltérő játékstílust megkövetelő módon vethetjük bele magunkat a három játékmód valamelyikébe. A támadó-specialisták azok kedvére tesznek, akik az akció megtervezésében, és kivitelezésében jeleskednek inkább: a felderítő kétszer gyorsabb társainál, ráadásul duplaugrásával bárkit megtéveszthet, a zsoldos rakétavetőjével okozhat kellemetlen perceket az ellenfélnek, illetve a legendás rocket jump használatával magának, míg a pyro lángszóróval fokozhatja a hangulatot. A védekező karakterek már jóval nagyobb taktikai finomságokat rejtenek magukban – értelemszerűen nehezebb is velük a játék: a robbantós gránátvetőjével egyrészt remek tömegoszlatásokat képes rendezni, másrészt pedig akár komplett folyosókat aknázhat alá, a nehézgépágyús úriember a játékban a legtöbb életerőpont birtokosa, emellett pedig nagypapájával (egy „cuki” gatlinggal) képes percek alatt kiüríteni a játékteret, míg a mérnök géppuskákat, életerőt és lőszert növelő utánpótlás automatákat, és teleportpontokat rakhat le a pályára, hogy megnehezítse az ellenfél, és megkönnyítse a csapattársak dolgát. A kisegítők jelentik a programban a legnagyobb kihívást – ezek azok a klasszok, amelyek önmagukban igen nehezen képesek érvényesülni: a kém felveheti az ellenfelek alakját, és egy szúrással leterítheti őket, ám ilyenkor láthatóvá válik, a felcser képes gyógyítani, illetve megadott számú életerőpont bepumpálását követően sebezhetetlenné tud tenni, míg a mesterlövész az egyetlen kaszt a játékban, aki bárkit, egyetlen egy lövéssel leteríthet. Bárkit is választunk, a program hihetetlenül részletes statisztikákat vezet cselekedeteinkről, amelyet aztán két pálya között megoszt velünk: hány ellenfelet, milyen módon irtottunk le, mennyiszer cselekedtünk a csapat érdekeiért, és milyen módon – csak hogy egy párat említsek a megfigyelt és megjegyzett dolgok közül. Akit pedig a játékfejlesztés mélyebben érdekel, rengeteg érdekességet tudhat meg a beépített információs pontoknak hála, amelyek menet közben ki, illetve bekapcsolhatóak.


Mint említettem, három játékmód kapott helyet a „csomagban”: visszatért a klasszikus zászlófoglalósdi, továbbá egy terület foglalós/védős móka, valamint egy, az egész pálya uralmáért folyó küzdelem. A három szabályrendszer azonban egy dologban mindenképpen megegyezik: igen komoly csapatmunkát követel mindegyik. Ellentétben a konkurensekkel, a Team Fortress folytatása taktikai fronton bizony nem került csonkolásra: míg a legtöbb, hasonló stílusú programban egy-egy jobb teljesítményű játékos megnyerheti a meccset, addig itt akár egy gyengébben teljesítő egyén a csapat bukását eredményezheti. Ha valamit, hát ezt fel lehet róni hibaként – nagyon ritkán bízhatunk az egyedi teljesítményünk sikerében, mert hiába dolgozzuk ki a belünket is a csapatért, ha a többiek inkább egy tetőn állva lövöldözik le a konkurenseket. Természetesen ezt lehet előnynek is nevezni, azonban arról nem szabad elfeledkezni, hogy így a játék élvezeti értéke nagyban függ attól, milyen szerverre, milyen emberekkel kerültünk, ez pedig, ismerve a hazai viszonyokat, szinte kizárja, hogy honfitársainkkal együtt felhőtlenül tudjunk szórakozni.



Forrás: pcguru.hu